A megosztott csend — folytatás

János teljes erejéből eltekerte a rozsdás szelepkereket. A csővezeték süvítve megrepedt, és vakító, forró gőzoszlop árasztotta el a szervizalagutat. A vörös keresőfények tehetetlenül koszolódtak el a sűrű párakorlátban, az őrszemek fémes léptei pedig megtorpantak a hirtelen nyomásesés zajára.
– Most! – szisszente János, és megragadva Alinda csuklóját, átrántotta a lányt a homályos folyosószakaszon.
Átrohantak a zsilipkapu szűk résén, mielőtt a hidraulika automatikusan lezárta volna a szektort elválasztó acéltáblát. A nehéz retesz csattanása után a csövek morajlása hirtelen elhalkult. Egy félreeső, nedves falú átjáróban álltak meg, messze a járőrök hatótávolságától.
Alinda ekkor vette észre, hogy János tenyérfeje hólyagosra égve piroslik a forró fém érintésétől. Magához húzta a fiú kezét, és óvatosan végigsimította a megperzselt bőrt. A mozdulatban nem volt félelem, csak a kolónián oly ritka, tiszta gondoskodás.
– Megégetted magad – mondta halkan a lány, és a tenyerében őrzött hideg kavicsot óvatosan János égési sebéhez szorította, hogy csillapítsa a forróságot.
János nem húzta el a kezét. Tekintetük összefonódott a homályban; a fiú fáradt arcán átfutott egy halvány mosoly, amely elfeledtette a felettük húzódó vasmennyezet nyomását.
– Nem számít. Átjutottunk – felelte János, miközben a másik kezével megszorította Alinda vállát.
A távolban, az L-szektor alvócellái felől halk, gépies ütemű zümmögés hallatszott, amint a lakók testéből lefejtett energiát a központi hálózatba vezették. De itt, a nyirkos fal tövében, a közös kézmelegben még létezett valami, amit a kolónia egyetlen műszere sem tudott wattokban mérni.