A túlélés mértéke

A nyirkos szervizjáratból visszavezető résnél Alinda intett Jánosnak, hogy maradjon az árnyékban, míg ő előreoson az L-szektor belső alvóövezetébe. A szűk, egymásra halmozott fülkék homályában a vaságyak és lecsüngő kábelfötegek között egy öreg, meggyötört alak ült: a nagymama.
Az idős asszony nem aludt. Sovány ujjai ritmikusan szorították össze a beépített pedál tekerőkarját, mintha még pihenőidőben sem hagyhatná abba a wattok termelését. Amikor meglátta a sötétből kilépő lányt, arca eltorzult a méregtől. Tehetetlen düh és feszültség fűtötte.
– Hol voltál, Alinda? – sziszegte élesen, megmarkolva a lány csuklóját. – A járőrök a kapunál gőzkidobást jeleztek! Azt hiszed, a te felelőtlen csavargásod megér egyetlen büntető-adagmegvonást is?
– Nem csavargás volt! – vágott vissza Alinda fojtott, szaggatott hangon, haraggal kevert félelemmel. – János megmentett! Te magad mesélted a régi világot, a napfényt meg az emberséget... De mi vagyunk mi most, nagymama? Csak húsból való akkumulátorok a gépeknek?
A nagymama szeme meglepetten, majd még dühösebben villant meg a vibráló csőlámpa fényében. Megrázta a lány vállát.
– Embernek lenni itt halálos luxus! – sziszegte. – Aki érezni akar, azt elviszi a csatorna. A te dolgod az, hogy pedálozz és életben maradj, nem az, hogy a bőröd kockáztasd a semmiért!
János a folyosó sötétjéből nézte őket, s kezén az égési seb lassan lüktetett a hideg kavics alatt.