Kötényzsebbe zárt gyengédség

János egy lépéssel közelebb húzódott a nagymamához, miközben a sarokban lapuló új jövevény óvatosan majszolni kezdte a szűkös fejadagból megspórolt kenyeret. A férfi a zsebébe nyúlt, és egy apró, polírozott réz alátétet húzott elő – amolyan ritka, féltve őrzött kincset a pedálos szektor szürkeségében –, majd halkan a nagymama kinyújtott tenyerébe csúsztatta.
– A fekhelyed melletti billenőkapcsolóhoz hoztam, Teréz – mondta János lágy, mély hangon, ami furcsán melegen csengtek a G534-es azonosító hűvös merevsége mellett. – Tegnap láttam, hogy akadozik. A te korodban már ne kelljen kétszer rátenyerelned a hideg fémre.
A nagymama azonnal kihúzta magát, s bár a sárgaréz alátétet meglepő gyorsasággal süllyesztette a köténye mélyére, a szemöldökét azért szigorúan összehúzta.
– Már megint a felesleges figyelmességed, János! – csattant fel az idős asszony, de a szavaiból hiányzott a valódi él. – A kolónia szabályzata szerint a puszta jóindulat nem termel energiát, a nyolcas cikkely pedig kifejezetten tiltja a magánjellegű karbantartást. Még a végén azt hiszi a szektorfelelős, hogy különvéleményen vagyunk.
János csöndesen elmosolyodott. Évtizedek óta ismerte ezt a védekező páncélt: a szigorú kolóniai előírások mögé bújva a nagymama csak a saját sárba tiport méltóságát óvta. Ám amikor János ujjai egyetlen rövid pillanatra megérintették a nő fázós kézfejét, Teréz nem húzta el a kezét. Egy apró, alig látható mosoly suhant át az arcán – pontosan olyan, amilyenekről a régi, szebb időkből fennmaradt mesék szóltak. Titokban nagyon is kedvelte a férfit, aki a folyamatosan kattogó generátorok árnyékában is képes volt emberséget csempészni a falak közé.
Alinda a sarokból nézte őket. A tizennégyes fülkében a levegő továbbra is nehéz volt, de a két idős ember közt feszülő csöndes kapocs egy pillanatra felülírta a kolónia szigorú napirendjét.