A szabályzat árnyékában

Teréz lassan végighúzta ujját a hideg sárgarézen, majd az alátétet óvatosan a köténye belső, varrás menti zsebébe rejtette, oda, ahol csak ő tudott róla. A kolónia szigorú szabályzata tiltott minden személyes ajándékozást, a hasznosítatlan emberi kötődést pedig egyenesen a hálózati energia pazarlásának bélyegezte.
– János, te egyszer még bajba sodorsz mindannyiunkat – suttogta az idős asszony, de a hangjában már nem feszült harag, csupán félelemmel vegyes gyengédség. – A G534-es azonosító nem engedhet meg magának ilyen botlásokat. Ha az Őrszemek meglátják…
– Nem látják meg, Teréz – vágott közbe csöndesen a férfi. Hangja határozott volt, szinte dacoló a szektor állandó gépzajával. – Negyven éve élek ebben a szürkeségben, de amíg te itt vagy, a számok és normatívák mögött mégis ember maradok. Nem a generátorokért hajtom a pedált.
Alinda az emeletes fekhely sarkából figyelte őket. A tizennégyes fülke homályában tisztán látta a nagymama kinyújtott kezének apró rezdülését: Teréz óvatosan, mintha csak a hűvös levegőt próbálná megtartani, közelebb lépett Jánoshoz. Az idős asszony felidézte a szüleitől hallott régi történeteket a napfényes világról, ahol az emberek szabadon választhatták meg, kinek ajánlják a szívüket.
– A kolónia elszámol minden wattot, János – csóválta meg a fejét Teréz, s bár szavai szigorúak voltak, tekintete teljesen megszelídült. – De amíg a törvény nem tiltja a halk szót, itt lehetsz velünk.
A férfi hálásan bólintott, és egy óvatos mozdulattal közelebb húzódott a rozsdás padhoz, hogy a folyosó felől takarja az idős asszonyt, védve őt a kinti elnyomó világ tekintetétől.