A zsilipkapuk emléke

A szektor szellőzőrendszeréből tompa, ütemes szisszenés jelezte az esti műszakváltás kezdetét. A tizennégyes fülke vékony falai beleremegtek a távoli generátorok nehéz, csontig hatoló lüktetésébe. János lassan visszahúzódott Teréz mellől, ujjai még egy pillanatra megérintették a rozsdás pad szélét, mielőtt kiegyenesedett volna.
– Kétezerötven óta három nemzedék született és halt meg ebben a betonketrecben – szólalt meg Alinda halkan, a felső fekhely széléről lógatva le szürke vászoncipős lábát. Szemében ott bujkált az a fásultság, amit csak azok hordoztak, akik már a mesterségesen tisztított levegő szagára ébredtek. – Mami mindig úgy meséli, mintha a lezárás előtt lett volna valami más is. De nekünk ez a csőhálózat az egyetlen otthonunk.
Teréz simára simította a kötényét, amelynek belső varrása alatt ott lapult a Jánostól kapott kis rézalátét. Tekintete az unokájára, majd a férfi fáradt arcára tévedt.
– 2050-ben lezárták a zsilipkapukat, Alinda – mondta az idős asszony szaggatott, halk hangon. – Apám még emlékezett a fű szagára. Mi már csak a fejadagokat és a pedálfordulatokat számláljuk, hogy jogot nyerjünk a holnapi oxigénre.
János a fülke ajtaja felé lépett, beleszippantott a folyosóról beáramló gázolajszagú huzatba, majd megállt a küszöbön.
– Nem felejthetjük el, kik vagyunk, még ha az Őrszemek csak hálózati wattokként tartanak is számon bennünket – mondta halkan János, s mielőtt kilépett volna a vibráló neonfénybe, még egy utolsó pillantást vetett Terézre.