A korlátnál maradt élet

János végiglépdelt a C-szektor keskeny, nyirkos csőfolyosóján, ahol a mennyezetről lógó kábelek ritmikusan vibráltak a generátorok nehéz terhelése alatt. A tizennégyes fülke ajtaja lassan záródott be mögötte, de a fémlap tompa kattanása még sokáig visszhangzott a szűk járatban. A falakon sárgás réteget képezett a lecsapódott pára és a gépolaj keveréke; a kolónia lakói számára ez a szag jelentette a mindennapi létezés kereteit.
A hármas elágazásnál egy megállított elemzőállomás villogott. Egy idősebb munkás, a hálózatban 84-es alanyként nyilvántartott férfi halkan zihálva támaszkodott a korlátnak, miközben a falba épített szenzor ütemes csipogással jelezte az elmaradt pedálfordulatokat. A rendszer automatikusan csökkentette a szektorilag kiutalt oxigénszintet a férfi környezetében, büntetésként a kiesett teljesítményért.
János megtorpant. A szabályzat világosan előírta: a hatékonysági mérésekbe való bárminemű beavatkozás súlyos fegyelmi vétségnek számított, amely az egész fülke fejadagját veszélyeztette. Mégis, amikor a szomszédos kijelzőre pillantott, nem egy puszta watt-értéket látott, hanem az emberi tartás utolsó, elkeseredett küzdelmét a gépi logikával szemben.
Lassan odalépett az ellenőrző modulhoz. A zsebében megbúvó, szabálytalanul megtartott fémkulccsal meglazította a mérőegység külső feszültségszabályozóját, épp csak annyira, hogy a rendszer a saját tartalékából kompenzálja a hiányt. A pirosan villogó fény sárgára váltott, a fojtogató gázkiáramlás pedig alábbhagyott.
– Ez nem a hálózatról szól – mondta János halkan, miközben az öregember hálásan, szó nélkül intett a fejével. – Ameddig képesek vagyunk egymásért kockáztatni, nem puszta alkatrészek vagyunk ebben a gépezetben.
Tekintetét a folyosó végén álló őrszem kamera lencséjére emelte, majd határozott léptekkel haladt tovább a dinamoterem felé.