A megzavart ritmus

János belépett a dinamoterem tágas, ám nyomasztó csarnokába, ahol a fém pedálok ütemes kattogása teljesen elnyelte a csőfolyosó korábbi csendjét. A nehéz, olajszagú levegőben a generátorok tengelyei vibráltak, miközben a munkások tekintete szigorúan a fali kijelzőkre szegeződött. A kolónia napirendje nem tűrt megállást; az emberi jelenlétet a megszerzett wattok mérhető értéke határozta meg.
A harmadik sornál Teréz állt a saját állomásánál. Mozdulatai gépiesen pontosak voltak, szürke munkaruhájának ujját feltűrte a fülledt melegben. Amikor megérezte János közeledtét, pillantása egyetlen másodpercre találkozott a férfiéval. Abban a rövid nézésben nem volt panasz, csak a megváltoztathatatlan szabályok csendes elfogadása, amely mégis menedéket nyújtott mindkettejüknek.
János elfoglalta a helyét a szomszédos generátormodulnál. Ahogy átvette a gépi ritmust, a lábizmai azonnal megfeszültek a megszokott terhelés alatt, ám gondolatai a C-szektorban megbuherált szenzornál jártak. Nem tudta, az Őrszemek mikor észlelik a feszültségingadozást, de a kockázat tudata nem félelmet, hanem különös tisztánlátást hozott.
– Túl nagy a nyomás a te szektorodban – mondta csendesen, alig mozgatva a száját, hogy a terem túlsó végén figyelő kamerák ne regisztrálják a párbeszédet. – Igazítsd a terhelést az én egységemhez.
Teréz nem tiltakozott. Bár a hatékonyság önkényes átrendezése súlyos kihágásnak számított, a szigorú normatívák ellenére bízott Jánosban. A gépzsíros fogaskerekek között nem a számok, hanem az egymás iránti felelősség tette őket újra emberré.