Családi leltár a tizennégyesben

János egy fáradt sóhaj kíséretében igazította meg a szellőzőrácsot, miközben a fülkében rekedt levegő sűrűbb lett, mint a reggeli műszak szintetikus zabkásája. Kovács törzsőrmester léptei végleg elhaltak a folyosó fémlemez burkolatán, ám a helyzet cseppet sem vált szórakoztatóbbá. Egy nem regisztrált jövevény a tizennégyes fülkében pontosan annyit ért, mint egy hibás dinamó a központi fordulaton: tiszta bajt és plusz munkát.
– Ha a generátorvezetőség megtudja, hogy eggyel többen vagyunk, a családi fejadagotok felét azonnal átirányítják a nehézpedálos szektorba – morogta János, miközben Alindára és a nagymamára nézett.
Alinda családja nem a virágzó ágairól volt híres a kolónián. Apja tíz éve tűnt el egy alsóbb szinti kábelszakadásnál – legalábbis a hivatalos jelentés szerint, bár a családi legenda szerint egyszerűen megunhatta a napi nyolcvan kilométernyi tekerést –, édesanyja pedig a kilences műhelyben dolgozott, amíg a létszámcsökkentési jegyzőkönyv el nem nyelte. Így maradtak ketten a nagymamával, aki viszont szívósabbnak bizonyult, mint a fülke rozsdás retesze.
– Apád legalább tudta, mikor kell hallgatni, Alinda – jegyezte meg a nagymama, miközben előkeresett a szoknyája ráncaiból egy kopott, behorpadt fémcsészét. – És sosem engedett volna ide egy idegent anélkül, hogy megkérdezte volna, tud-e legalább láncot olajozni.
Alinda csöndben szorította össze a száját. Pontosan tudta, hogy a nagymama szigorúsága csak álarc; a család utolsó túlélési stratégiája a makacs morgás volt. A jövevény felé nyújtott egy darabka száraz szintetikus kenyeret, amit még a déli fejadagból spórolt meg.