Az áramkörön túl

János egyetlen határozott mozdulattal tolta maga mögé Alindát, miközben a vékony lemezajtó megremegett a második dörrenéstől. Mielőtt Kovács törzsőrmester áttörte volna a hevenyészett zárat, János maga rántotta vissza a reteszt, és kilépett a szűk résen, testével takarva a fülke belső terét.
– Áramingadozás volt a szektorban, törzsőrmester – mondta János fojtott, de kimért hangon. – A szellőzőből jött a zrej, csak az idős asszony fekhelyét igazítottuk meg.
Kovács szűkre szabott tekintete végigsiklott János izzadt homlokán, majd a fülke sötét mélyébe próbált lesni, ahol az új lakó mozdulatlanul lapult az árnyékban. A kolónia szigorú szabályzata szerint minden nem regisztrált jelenlét csupán engedély nélküli energiapazarlást jelentett; a rendszer szemében az ember nem volt több, mint egy számozott erőforrás, amit addig használnak, míg forog a dinamó.
– Ha még egy gyanús zajt hallok a tizennégyesből, mindannyiótokat áthelyeztetlek a központi generátorhoz – morogta Kovács, de a váltásjelző sziréna elnyújtott búgása megszakította a fenyegetést. Az őrszem sürgetően káromkodott egyet, majd sarkon fordult, és nehéz léptekkel elindult a korridoron.
János belépett, és gondosan rázárta a reteszt a fülkére. Alinda a sarokban gubbasztó fiúra nézett, akinek feszült arcán átsuhant a megdöbbenés. Nem értette, miért kockáztatott érte egy idegen.
– Nem a fejadag vagy a pedál ritmusa tesz bennünket emberré – szólalt meg halkan a nagymama, miközben a fiúhoz lépett. – Hanem az, hogy képesek vagyunk megőrizni egymást, még ebben a fémketrecben is.