Koppanás a csöveken — új hang

A nyirkos rács nem engedett könnyen, de Alinda mindkét kezével rászorított a hideg vasra, és teljes testsúlyával megdöntötte. A rozsdás pántok erőtlen nyikordulással engedtek a nyomásnak. Mielőtt átpréselte volna magát a szűk nyíláson, a fal mélyéről gépzúgástól eltérő, szakaszos hang ütötte meg a fülét: három rövid, majd két hosszú koppanás a vastag főnyomócsövön.
Nem a szelepek automatikus kattogása volt ez, hanem emberi kéz ritmusa. A kolónia szigorú szabályai szerint a csőhálózat szándékos ütögetése súlyos szabotázsnak számított, amelyért azonnali árammegvonás és izoláció járt. Alinda szíve a torkában dobogott. A kabátja belső zsebében megbúvó rézlemez éle a bordáinak feszült, emlékeztetve őt János kockázatvállalására és a nagymama óvó, mégis lázító szavaira.
A lány nem tétovázott. A zsebében lapuló fémlemezzel háromszor ráütött a vezeték szürke felületére. A fém rezonanciája végigfutott a sötét folyosón, átvágva az elfeledett járatok fojtogató páráján. Pár másodperces csend következött, amelyben csak a saját akadozó légzése hallatszott, majd a válasz azonnal érkezett: két halk, de határozott koppanás a sötétség mélyéből.
Valaki más is ébren volt az L szektor árnyékában. A jel nem fegyver volt és nem nyílt forradalom, csupán annak a nyers bizonyossága, hogy a szellőzők gépies moraján túl a fémbe zárva még él az emberi akarat. Alinda belépett a sötét járatba, és elindult a hang irányába.