A 2050-es örökség

A kilences elágazás nyirkos, szűk alagútja lassan elnyelte a szirénák tompa üvöltését. Alinda a hideg fémlemezt a kabátja belső zsebébe süllyesztette, miközben cipője megcsúszott a rozsdás csővezetékek tövében felgyűlt kondenzvízen. A falakból áradó gépzsírszag és az állandó, alacsony frekvenciájú zúgás a kolónia egyetlen ismert valósága volt – az az örökölt fogság, amelybe a családok a 2050-es évek óta kényszerültek.
Ahogy fojtott léptei visszhangoztak a sötétben, felrémlettek előtte a nagymamájától hallott történetek. A huszonegyedik század közepén bekövetkezett lezárás óta a generációk már csak meséből ismerték a kinti világot: az igazi szelet, amely nem a szellőzőjáratok gépies ütemében süvít, és az eget, amelyet nem vasgerendák szabdalnak szét. A kolóniában nevelkedett nemzedékeknek a pedálok hajtása és a szektorgazdák által fejadagolt massza jelentette az egyetlen létezést. Nagymama gyakran rettegve csitította őt a fülkében: aki a régi világ után vágyódik, azt a rendszer selejtes elemként selejtezi le.
Alinda megállt a csővezetékek egyik sötét szűkületénél, ahol a rácsok mögül szokatlanul hűvös huzat csapta meg az arcát. A rézlemez hidege átütött a vékony szöveten. Nem alkatrész volt többé egy megállíthatatlan szerkezetben, hanem olyan ember, aki a 2050 óta fojtogató falak között végre maga választja meg az útját.