Izzó rövidzárlat

A fémes koccanás visszhangja megremegtette a szűk csőjáratot. A közelebbi őrszem vörös optikája azonnal az árnyékos szelep felé fordult, de mielőtt a gép megkezdhette volna a szektoridegen elem azonosítását, a túloldali nyomásszabályzó sípolva kiengedte a forró gőzt.
János nem habozott. A túlterhelt műszerfalon hirtelen lefele rántotta a biztonsági kart, szándékosan rövidzárlatot idézve elő az L szektor külső hűtőkörén. A gépies szirénák vészjóslón felbőgtek, és az őrszemek fémteste azonnal a túlmelegedő szelepek felé fordult. A kolónia szigorú protokollja felülírta a halk neszek ellenőrzését: a hálózat stabilitása előbbre való volt a bujkálóknál.
Alinda kihasználta a fehér gőzfátylat, és átttolta magát a résnyire nyitott rács peremén. János reszkető kézzel ragadta meg a lány kabátjának ujját, ahogy a műszaki fülke árnyékába húzta.
– El kell menned! A szektorgazda már a volt légióst keresi – suttogta János, hangjában a lebukás fojtogató rettegésével. – Ha megtalálják nálad a rézlemezt, mindkettőnket a generátorház pedáljaihoz láncolnak végső kiszipolyozásra.
– Nem megyek vissza a fejadagokért – felelte Alinda szaggatottan, és János tenyerébe nyomta a hideg fémlemezt. – L656 szerint ezen vannak az áramkörök rejtett térképei. Emberként akarok élni, nem alkatrészként.
János tekintetében a félelem mögött felizzott valami, ami túlmutatott a kolónia gépies engedelmességén. Megragadta a lány kezét, és a szervizjárat mélyébe, a még ellenőrizetlen kilences elágazás felé mutatott. A döntés megszületett: nincs visszaút a biztonságos szürkeségbe.