Kopogás a csöveken

János elengedte a nyirkos falat, és mély levegőt vett. A sötétben az ember füle válik a szemévé, és ahogy mindhárman hallgatóztak, a hálózat halálos csendjét hirtelen átvágta egy fémes, ritmikus koccanás. Nem a gépek automatikus kattogása volt ez – túl szabálytalanul, mégis tudatosan érkezett a szellőzővezeték vastag vascsöve felől.
Két rövid, egy hosszú. Majd szünet, és újra: két rövid, egy hosszú.
– A régi csatornázási kód – suttogta a Nagymama, óvatosan megrezgetve Alinda kezét. – Még a nagy átszervezés előttről. Azt jelenti: éberség.
János közelebb lépett a csőhöz, és ujjbegyeivel megérintette a hideg fémfelületet. A rezgés apró, éles impulzusokban terjedt végig a járatban. Valaki a mélyebb, elzárt szektorokban nem pánikolt, hanem üzent. A légiós által okozott zárlat nemcsak a lámpákat oltotta ki, hanem átmenetileg harcképtelenné tette az Őrszemek megfigyelőrendszerét is. A kolónia szigorú napirendje most először szétesett, és ebben a kényszerű szünetben a tiltott hangok teret nyertek.
Alinda előrehajolt a sötétben. A kód ritmusa felkavarta benne a rég elfeledett meséket a szabad világról, ahol a hangok nem kvótákhoz kötve léteztek. János összeszorította a fogát, majd a karórája fémcsatjával háromszor visszakopogott a csövön. A válasz azonnal megérkezett: egy határozott rezonancia, amely szinte átforrósította a levegőt. A lázadás szikrája kipattant.