A Légiós Rendetlenség

János nyelvtelenül állt, a sötétségben még a gondolatai is sűrűbbnek tűntek. A rendszer nem állhatott le. Egyszerűen nem *tehette*. A kolónia létfenntartása olyan protokollok szerint működött, amik még a Hold gravitációjánál is szigorúbbak voltak. És mégis, most itt volt ez a halálos csend, ami maga alá temetett minden cicergést, minden zúgást, minden távoli pedálos dinamó nyögését.
Aztán bevillant neki. Az új lakó. Persze. A G-szektorba telepített, magát csak „légiósnak” tituláló valaki, aki már az első napon képes volt zárlatot okozni a közös edzőteremben, mert úgy gondolta, a súlyzós gépeket is lehet turbó üzemmódban használni, „mert a fegyelem megkívánja”. János, mint a folyosó *de facto* közös képviselője, már akkor sejtette, hogy ez az alak nem éppen a kolónia békés, energiahatékony jövőjének záloga.
Most pedig itt volt ez a teljes blackout, mintha az egész hálózat kollektíven feladta volna a harcot a „légiós” érthetetlen, ám annál energiazabálóbb igényei miatt. Különben is, ki az az elvetemült, aki *idegen légióról* regél a kolónia mélyén? Mintha a Földön maradt volna bármiféle légió, ami nem önmaga paródiája. János, a sötétben, fejben már szidta is az illetőt, mintha épp ott állna mellette, és a szidalmaktól talán visszatérne az áram. De semmi.
Alinda, érzékelve János néma dühét, még jobban belesimult a Nagymama oldalába. A Nagymama pedig, mintha a kolónia történetének minden csendjét megélte volna, szorosan tartotta az unokáját. Tudta, hogy ez a csend most más. Ezt nem a természet, hanem az emberi ostobaság okozta. Vagy valami, ami annál sokkal rosszabb. János a kezét tapogatózva maga elé nyújtotta. A puszta, nyirkos fal volt ott, ahol korábban a szikrázó vezetékek íve vetett halvány fényt. Nincs út vissza, és most már előre sem látnak. Csak a bizonytalanság maradt, ami egyre nagyobb, sűrűbb tömegként nehezedett rájuk.