A Rendszer Csendje

A lámpa, János kétségbeesett ütögetései ellenére, csak egy utolsó, erőtlen pislákolásra futotta, mielőtt végleg kialudt. A sötétség, ami ezután következett, nem csupán a fény hiánya volt; fizikai súlyként nehezedett rájuk, fojtogatóan. Alinda ösztönösen kapaszkodott a Nagymama karjába, aki hangtalanul sóhajtott. A levegő hidegebbnek tűnt, a pára sűrűbbnek. A távoli moraj, ami eddig legalább valami támpontot nyújtott a kolónia mélységének lélegzéséből, most teljesen elhalt. Csak a saját, kapkodó szívverésük dobogott a fülükben.
„Ez az, amiről beszéltem,” suttogta a Nagymama, hangja reszketett. „Ez a csend. Soha nem volt jó. A rendszer nem állhat le. Valaminek mindig működnie kell.”
János megdermedt. A kezéből kicsúszott a súlytalan lámpatest. A szisztéma teljes elhallgatása súlyosabb fenyegetés volt, mint a szikrázó vezetékek vagy az ingadozó áram. A kolónia napirendje szigorúan szabályozott minden energiafelhasználást, a legkisebb pedálos dinamótól a központi generátorokig. Ha elhallgatott, az azt jelentette, hogy az elfeledett járatok ezen részében a felügyelet is megszűnhetett, ami elvileg szabadságot jelentett, de most csak a puszta kiszolgáltatottság érzését adta. A korábbi terhelés csúcsra ért, és összeomlott.
Alinda érezte, ahogy a pánik hideg karja szorítja össze a torkát. Mi lesz velük ebben a néma sötétben? Hogyan találják meg az utat, ha még János is elveszíti a tájékozódását? A remény, ami percekkel ezelőtt fellobbant benne, most teljesen kihunyt. Csak a bizonytalanság maradt. János sem szólt, csak a nehéz légzését hallották, ahogy próbálta felmérni a helyzetet. A menekülésük sorsa egy pillanat alatt fordult meg. Itt, a kolónia mélyén, ahol a rendszer leggyengébb pontjai találkoztak, az emberi élet hirtelen súlytalan, jelentéktelen tényezővé vált.