A rezgő fény

Alinda érezte, ahogy a remény apró szikrája lassan lángra kap benne, miközben János az elemlámpa vékony sugarával utat tört a sötétben. A csúszós vaslépcső után egy szűk, alig járható folyosón haladtak tovább, ahol a falakról hideg pára csepegett. A bakancsok koppanását elnyelte a távoli gépek monoton moraja, mely időnként mintha megakadt volna, majd újult erővel indult volna újra. Ez a ritmustalanság zavaróan hatott, valami nem volt rendben.
A folyosó plafonjáról lelógó, régen elfeledett vezetékek hálózata olykor éles, szikrázó hangot adott ki. Egy ilyen sistergés után a János kezében tartott lámpa is megvillant, majd erejét vesztve alig pislákolt. A sötétség azonnal nagyobb lett, fojtogatóbb.
– Mi van már megint?! – csattant fel a Nagymama. – G534-es, mondtam, hogy nem lesz ez jó! A hálózat már azelőtt is a végét járta, mielőtt még te is belepiszkáltál volna!
János arcán a feszültség látszott, ahogy remegő kézzel ütögette a lámpát.
– Nem piszkáltam bele, Ilona! Csak… átirányítottam az erőforrásokat. A kolónia hálózata túlterhelt, folyamatosan. Nincs elég áram, mióta azok a gyenge pontok is bekerültek a rendszerbe. Ezért ingadozik minden. A zóna, ahol most vagyunk, különösen érzékeny.
Alinda szívében a remény lassan a félelemnek adta át a helyét. A falakon futó repedések most hirtelen mélyebbnek, fenyegetőbbnek tűntek. A távoli moraj is felerősödött, majd furcsán elhalkult, mintha valami a mélyben fulladozna. A kolónia lélegzése akadozott, és ők a tüdejében voltak. János próbálta újra életre kelteni a lámpát, de az csak halványan pislákolt, alig nyújtva támaszt a sötétben. A menekülés ígérete hirtelen törékenynek tűnt, egy olyan rendszer kegyére bízva, amely önmagát is alig bírta fenntartani.