A fényszikra a mélyben

A zsilipajtó nehéz fémlapja tompa csikordulással zárult be mögöttük, kizárva a fülke-14 villódzó vészfényeit. Az elfeledett járatok hűvös, nyirkos levegője azonnal megcsapta az arcukat. János haladt elöl, elemlámpája vékony pászmájával vágva át a sötétséget, de ahelyett, hogy sietett volna, hirtelen megtorpant. Megvárta, míg a Nagymama is átmászik a küszöbön, és óvatosan, szinte gyengéden nyújtotta felé a kezét, hogy támogassa az idős asszonyt a csúszós vaslépcsőn.
– Hagyd, G534-es! – sziszegte a Nagymama, és dühösen elrántotta a karját. – A közelségmérők rögzítik a felesleges fizikai kontaktust. Nem kockáztatom a fejadagunkat egy újabb figyelmeztetésért.
János arca elszántságot tükrözött a lámpa szórt fényében. Nem hátrált meg.
– Ebben a járatban nincsenek mérők, Ilona – mondta halkan, de határozottan. – Lekötöttem az itteni sávot. Nem kell folyton a szabályok mögé bújnod.
A Nagymama elfordította a fejét, de Alinda észrevette, hogy a düh mögött az asszony tekintete egy pillanatra meglágyult. A tiltás ellenére a mozdulatban ott volt a rég elfeledett törődés, amit a kolónia rideg törvényei sem tudtak teljesen kiirtani belőlük. Alinda lépteiben a bakancsába rejtett rézkarika ritmusa lüktetett. Ahogy Jánosra, majd a Nagymamára nézett, a fojtogató félelem helyét hirtelen valami új, meleg érzés vette át. Megértette, hogy a menekülés nemcsak a túlélésről szól, hanem arról a belső fényről, amit egymásban tartanak életben. Van kiút a sötétségből, és ők együtt fogják megtalálni.