A düh fonalai

Alinda hitetlenkedve meredt a tenyerében heverő rézkarikára, de a fém hideg érintése nem megnyugvást, hanem fojtogató dühöt ébresztett benne. A generátorok tompa lüktetése a falakon át a csontjaikig hatolt, emlékeztetve őt a kinti valóságra, ahol minden másodpercet mérnek.
– Ez csak egy darab hulladék, Nagymama! – sziszegte Alinda, miközben feszülten a folyosó felé pillantott. Durván visszalökte az idős asszony kezét. – Mit érünk a meséiddel a szabad égről meg a mezőkről, amiket sosem láttunk? János az életét kockáztatta értem! Ha az Őrszemek észreveszik a hálózati eltolódást, mindannyiunkat az L-szektorba visznek. A te emlékeid nem védenek meg minket a karanténtól!
A Nagymama arca megrándult, szemében a szomorúságot gyorsan felváltotta a dac. Váratlan erővel ragadta meg Alinda csuklóját.
– Azt hiszed, a létezés csak annyi, hogy tekered a pedált és lélegzel? – vágta rá rekedten. – Ha elfelejted, honnan jöttünk, semmivel sem vagy több, mint a fülke generátora. János pontosan azért tette ezt, mert még maradt benne valami abból a világból!
– Elég! – lépett közéjük János, homlokáról a vezetéksor fémrácsára csöpögött az izzadság. – A konzol túlterhelést jelez. Ha nem indulunk el a hálókamrák felé a következő ciklus előtt, a járőrök itt találnak minket.
Alinda kiszabadította a kezét, de a düh helyét átvette a jeges rémület. A földre ejtett rézgyűrű ott fénylett a mocskos fémrácson. Gyorsan lehajolt, a bakancsába süllyesztette a mementót, majd meglökte Jánost a szűk vészkijárat felé. Nincs idő a múltba révedni, ha a jelen minden pillanata az életükbe kerülhet.