A megosztott csend — más fényben

A pult zümmögése tompábbá vált, amint János saját energiatartalékai kezdték táplálni Alinda celláját. A lány megállította a lábát; a pedálok lendülete lassan elenyészett. Első alkalommal hosszú hetek óta nem a kimerültségtől remegett a térde, hanem a döbbenettől.
Odalépett Jánoshoz, és habozás nélkül megérintette a fiú olajos, verejtékes karját. János meglepetten nézett rá, de nem húzta el a kezét.
– Ezt nem lett volna szabad megtenned – suttogta Alinda, miközben a hangjában félelem vegyült az eddig nem érzett hálával. – Ha az Őrszemek észreveszik a hálózati eltolódást, a te kártyádat tiltják le először. Miért kockáztattál?
János tekintete elkomolyodott. Megszorította a lány ujjait, dacolva a fülke mennyezetén keringő kamera vak lencséjével.
– Mert ha téged elveszítelek, egyedül maradok ebben a fémkalitkában – felelte halkan, és a szavai súlyosabban koccantak a fémfalakon, mint bármelyik generátor. – Nem a kvóták tartanak életben minket, Alinda.
A Nagymama a székéből figyelte őket, kezét a megfakult vászonkötényébe rejtve. Lassan kihúzott a zsebéből egy apró, rézből hajlított karikát – egy régi világ elnyűtt mementóját –, és Alinda tenyerébe nyomta.
– Őrizzétek meg ezt – mondta az idős asszony, s szemeiben felsejlett a múlt melege. – A kolónia falai között az egymás iránti bizalom nem gyengeség, hanem a létezés egyetlen igazi értelme.