A közös ritmus

János nem tehetovázott tovább. Odalépett a vezérlőpult alsó dobozához, és egyetlen határozott mozdulattal kirántotta a biztonsági biztosítékot. A monitoron villogó vörös hibaüzenet egy pillanatra elhalványult, ahogy gubancmentesen átkötötte a saját generátorának kábelét Alinda pultjára.
– Mit csinálsz, János? – nyögte a lány, miközben a lába már szinte automatikusan pörgött tovább a nehéz pedálokon.
– Átveszem a terhelésed felét. Az én kártyámra fut majd a te hiányod, a pulzusmérődet pedig leföldelem a falban futó rézcsőhöz – mondta János, és a homlokáról lecsöppenő izzadságot a ruhája ujjába törölte. – Ha az Őrszemek lekérik az adatokat, úgy tűnik majd, mintha szabályosan pihennél.
A Nagymama halkan felnevetett a sarokban. Ez a kockázatos mozdulat azokat az elfeledett időket idézte, amikor az emberek nem a gépek parancsára, hanem egymásért hoztak áldozatot.
– Látod, kicsim? – suttogta az idős asszony gyengéd mosollyal. – Az ember nem attól ember, hogy hiba nélkül teljesíti a kiszabott kvótát. Hanem attól, hogy képes megosztani a másikkal a terhet. A régi világban ezt hívták összetartozásnak.
Alinda légzése a feszültség ellenére lassan elsimult. A fülke hideg fémfalai között hirtelen melegség áradt szét, ahogy a két fiatal egymásra nézett. A szigorú gépies kattogás mögött egy pillanatra újra felragyogott a valódi élet.