Kopogás a csőfalon

János fojtott mozdulattal intett a járat mélye felé. Megragadta a rozsdás kábeltartókon átvezető kötelet, s felkészült, hogy átvezesse őket a félhomályban hajladozó fémlemezek felett.
Mielőtt azonban megtehették volna az első lépést, a fejük felett húzódó vastag szellőzőcső rezonálni kezdett. Három rövid, majd két hosszú fémes koppanás visszhangzott a poros levegőben. Nem riadójelzés volt, és nem is az Őrszemek mechanikus lépteinek zaja. L656 kódolt kopogtatása szűrődött le a fenti mérőállomásról: a szektor még szabad, az ellenőrző járőrök figyelmét sikerült félrevezetni.
– Halljátok? – suttogta János, s szemeiben halvány remény csillant. – Nem vagyunk egyedül. Aki ott fent áll, szándékosan tévesztette meg a hálózatot. A leállás perceit kell kihasználnunk.
A Nagymama nem felelt, de merev tartása lassan felengedett. Megfogta Alinda kezét, s a kislány érezte az idős tenyér érdes, mégis védelmező melegét. Az ember nem a számlálók és parancsok vak követésétől válik emberré, hanem az ilyen döntésektől – amikor valaki a saját biztonságát kockáztatja másokért a sötétben.
A három alak gyors léptekkel haladt tovább a csővezetékek szűkülő labirintusában, elhagyva a főcsatorna gőzölgő aknáit. A mélyebb szintek hideg csendje felé tartottak, ahol a kolónia megszabott napirendje már nem érhette el őket.