A sötétség melege

A nyirkos járat hirtelen tágulni kezdett, ahogy elérték a régi szellőzőgépház elágazását. Alinda megállt, amikor egy halk, ritmikus fémes koccanást hallott elölről. Nem az Őrszemek léptei voltak, hanem egy ismerős, sántító járás nesze.
Gyenge, kézzel árnyékolt zseblámpa sárgás fénye vetült a poros betonpadlóra. A sugár mögött János-g534 alakja bontakozott ki a homályból. Arcát barázdálta a fáradtság, de tekintete azonnal megnyugodott, amint megpillantotta az idős asszonyt.
– Tudtam, hogy ide jöttök – suttogta János. – A mérőállomás jele elment, a zónát percek alatt lezárják. Segítenem kell nektek eljutni a mélyebb szintekre.
A Nagymama megtorpant, teste megfeszült a sötétben. Bár szemeiben egy pillanatra felvillant a megkönnyebbülés, azonnal rideg maszkot erőltetett az arcára, hűen a kolónia fegyelméhez.
– Nem kellene itt lenned, János – mondta szigorúan, fojtott hangon. – A kolónia szabályai tiszták. Minden felesleges kockázat a megsemmisítőbe vezet. Menj vissza a szektorodba, mielőtt a számlálód gyanús eltérést jelez.
Alinda látta, ahogy János megrezzen a rideg szavaktól, de a férfi nem tágított. Egy lépéssel közelebb lépett, kezét óvatosan a Nagymama válla felé nyújtotta, de nem merte megérinteni.
– Nem érdekel a számláló – felelte halkan. – Ha téged elvisznek, nekem sincs miért pedáloznom többé a sötétben.
A Nagymama elfordította a fejét, de Alinda látta, hogy az idős nő ujjai görcsösen kapaszkodnak a kabátjába, hogy elrejtsék reszketésüket. A tiltott kötődés, amelyről a kolónia törvényei szerint már rég le kellett volna mondaniuk, ott izzott közöttük a mélyben, erősebben, mint a túlterhelt hálózat parázsló rézkábelei.