A sistergő vezetékek útja

A sötét, meleg alagút mélyén a levegő szinte vibrált a feszültségtől. Alinda és a Nagymama vakon tapogatóztak előre az elfeledett járatok nyirkos falai között, miközben mögöttük végleg elnémultak a mentesítő brigád léptei. Az átállított kapcsoló hatása azonban azonnal érezhetővé vált a mélyben: a falakon futó vastag rézkábelek baljóslatúan zümmögni kezdtek, a hőtől táguló szigetelés fojtogató gőzszagot árasztott. A megkerült mérőállomás miatt a kolónia helyi hálózata a túlterhelés határára sodródott.
– Gyorsabban, kislányom – suttogta a Nagymama, feszülten hátrapillantva a sötétbe.
– Hallom a transzformátorokat. Mindjárt lekapcsolnak – lihegte Alinda, miközben ujjaival a falba vájt vaskapcsokba kapaszkodott.
A távolból tompa, ütemes szirénázás moraja ért el hozzájuk. A túlhajszolt hálózat automatikus védelmi reléi egymás után mondták fel a szolgálatot a szomszédos szektorokban. Alindának ekkor János-g534 alakja derengett fel, aki egykor titokban mesélt nekik a régi világ hatalmas hálózatairól, ahol a váltóáram még szabadon és büntetés nélkül ontotta a fényt az emberekre. Most a kolónia minden egyes wattot szigorúan porciózott, és a túlterhelésért súlyos büntetés járt.
Hirtelen egy éles csattanással kialudtak a távoli vészfények is. A teljes sötétségben csak a túlhevült kábelek halvány, narancssárga parázslása mutatott irányt. Alinda szívverése felgyorsult, de a félelem mellett megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés öntötte el: a sötétség most nem az ellenségük volt, hanem a szövetségesük. Az Őrszemek kamerái elvakultak, a zsilipkapuk áramkörei pedig tehetetlenül felpattantak előttük, megnyitva az utat a legmélyebb szintek felé.