Kockázatos türelem

Alinda a zsebébe süllyesztette a karcolt műanyag szalagot, de a mozdulata túl heves, felelőtlen volt. A kelleténél hangosabban koccant a munkásruha belső varrásánál. A nagymama azonnal megragadta a lány csuklóját, ujjai keményen, figyelmeztetően fúródtak Alinda bőrébe.
– Eszedet vesztetted? – sziszegte az idős asszony, miközben az ajtó fémkerete felé pillantott. – Ha a műszakváltáskor a kapunál átkutatnak, azt sem tudod megmagyarázni, miért van nálad egy darab karcolt hulladék! Mindkettőnket a büntetőszektorba küldenek miatta.
– És inkább rohadjunk meg itt a csendben? – vágott vissza Alinda haragosan, kirántva a kezét az asszony szorításából. – Te csak alkalmazkodni tudsz! Azt akarod, hogy úgy éljünk, mint a gép alkatrészei: pedálozzunk, együnk, aludjunk, és közben ne érezzünk semmit! János kockáztatott értem, én meg nem fogom eldobni a szalagját csak azért, mert te félsz!
A nagymama arca megrándult a méltatlankodástól. Megrázta a fejét, de nem volt idő a vitát folytatni. A folyosóról már hallatszott a léptenként csattanó csizmák nehéz üteme: az Őrszemek terelték az embereket a kijelölt munkaterületek felé.
Alinda megkeményített tekintettel lépett ki a szűk fülkéből a folyosó szürke homályába. Tudta, hogy túl éles volt, de a türelmetlenség fojtogatta. A nagymama némán követte, lépteik között ott feszült a ki nem mondott harag.