A sodrott huzal

Alinda lassan elengedte a nagymamát, s a nyirkos falhoz lépett. A fűtéscső felülete még őrizte a szomszédos szektorból átáramló melegséget. Hüvelykujjával óvatosan visszakopogott: két rövid, halk ütés volt a válasz, a rejtett megállapodásuk szerint.
A csőáttörés szűk résén át fojtott, szaggatott légzés hallatszott. János nem szavakat küldött, hanem a sötétségen át nyújtott egy elvékonyodott műanyag szalagot, aminek a szélére éles tárggyal karcoltak jeleket. Alinda ujjai egy pillanatra hozzáértek a fiú hideg, remegő kézfejéhez a fal résében. Ebben az apró, tiltott érintésben több élet volt, mint a szektor folyamatosan lüktető feszültségében.
– Mi tesz minket emberré, ha a napunkat is wattokban mérik? – kérdezte Alinda olyan halkan, hogy a hangja alig vált ki a ventilátorok monoton hummögéséből. A karcolt műanyag szalagot a tenyerébe rejtette, miközben tekintete a nagymama csontos, megtört arcára tévedt.
Az idős asszony lassan felállt az ágyról, léptei nem csaptak zajt a megviselt gumipadlón. Megérintette a lány vállát, és az apró résre mutatott.
– Az, hogy a gépek csak fogyasztanak és termelnek, Alinda. Nem tudnak félteni senkit. Mi meg akkor is félünk egymásért, amikor már alig marad energiánk.
A szektor központi kürtje éles, fémes hangon megszólalt, jelezve a következő ciklus kezdetét. A fal mögött János visszahúzta a kezét, s a résben újra csak a sötét, huzatos üresség maradt. Alinda szorosan markolta a karcolt szalagot, miközben felkészült a kötelező műszakváltás lépteire.