Ígéret a sötétben

A léptek zaja lassan elhalt a nyirkos folyosón, de a fülkében maradt nehéz, csípős levegő még percekig emlékeztetett Kovács jelenlétére. Alinda mélyet lélegzett, majd óvatosan leült a szűk fémágy szélére. Nagymama remegő keze még mindig az övében pihent, ujjai szárazak és hidegek voltak, mint a falat borító beton.
– Elmúlt, Mama – suttogta a lány, és közelebb húzódott hozzá, hogy saját testével adjon át némi meleget. – Kálmán elküldte őket.
Az idős asszony lassan megrázta a fejét, tekintete a szellőzőrács sötét nyílására tévedt. Nem a fenyegetéstől félt, hanem attól a tehetetlenségtől, ami évtizedek óta gúzsba kötötte őket. A párás félhomályban odahajolt Alindához, és csontos ujjai váratlan erővel szorultak rá a lány csuklójára.
– Nem a wattok számítanak, Alinda – suttogta halkan, vigyázva, hogy a falak mögötti áramkörök se fogják el a hangját. – János azért vállalta a kockázatot, mert tudja: ha elvész köztünk a törődés, vége mindennek. Odakint, amikor még létezett az ég, az emberek nem számolták a perceket, ha megölelték egymást. A szél... a szél ingyen járt a fák között.
Alinda lehunyta a szemét. A nagymama meséi nem csupán emlékek voltak, hanem az egyetlen kapaszkodó abban a világban, ahol a test minden mozdulatát árammá kellett konvertálni. Érezte János hiányát is; a fiú bátor lépése nemcsak meleget hozott a fülkébe, de felébresztette benne a vágyat valami elérhetetlen iránt.
Hirtelen halkan megkoppant a falba futó fűtéscső. Nem a rendszer szokásos kattogása volt, hanem három rövid, ütemes ütés – János rejtett jele a szomszédos szektorból. Alinda szorosan megölelte a nagymamát, s ebben az egyetlen, csendes mozdulatban több ellenállás rejlett, mint a kolónia összes törvényében.