Emberi fedezék — új hang

Kovács hűvös tekintete végigsiklott a fülke szűkös sarkain, végül a fémágyon ülő nagymamán állapodott meg. A tisztségviselő keze már a csuklójára rögzített adatgyűjtő felé mozdult.
– Az engedélyezett pihenőidő lejárt – jelentette ki Kovács, hangjában semmi irgalom nem volt. – A fűtési többlet használata nem regisztrált aktivitás. Ha a G534-es újra feltűnik a szektorban, mindkettőjük fejadagját csökkentjük.
Mielőtt a férfi megérinthette volna az ellenőrző panelt, a nyitott ajtóban feltűnt Kálmán. Az idős munkás arca vöröslött az indulattól, ahogy a szűk folyosóról a fülkébe lépett, beállva Kovács és a két nő közé.
– Hagyd őket, Kovács! – csattant fel Kálmán élesen, miközben öklei fehéredésig szorultak a munkászubbonya szélén. – A műszak épp most indult a hatos dinamónál. Ha ott nincs meg a feszültség, a te fejed bánja, nem az övék. Ne a legyengült öregeken hajszold a hiányzó wattokat!
Alinda azonnal megragadta a nagymama hideg, remegő kezét. Nem a félelem hajtotta, hanem a dac és a ragaszkodás: melegíteni próbálta az idős asszony ujjait, miközben saját testével takarta őt Kálmán mögött. A nagymama halkan megszólalt, próbálva visszahúzni a lányt, de Alinda nem mozdult.
Kovács egy pillanatra megtorpant a váratlan ellenállás láttán. A folyosón gyülekező őrszemek riadt tekintettel figyeltek a háttérből, kerülve a nyílt összecsapást. Végül Kovács lassan leeresztette a kezét, de szemeiben sötét fenyegetés izzott.
– Ez az utolsó figyelmeztetés – sziszegte, majd megfordult, és kimasírozott a fülkéből.
A feszültség lassan feloldódott a párás levegőben. Kálmán odalépett Alindához, és egyetlen kemény, ám oltalmazó kézmozdulattal meglégyintette a lány vállát, mielőtt maga is visszatért volna a pedálokhoz. Alinda a nagymamájához simult a derengő fényben; a kolónia kegyetlen szabályai között a feléjük nyújtott emberi kéz és a kettőjük közti kötelék jelentette az egyetlen valódi menedéket.