Az örökölt fogság — új hang

János kicsúsztatott a szűk ajtórésen, elvegyülve a folyosón áramló, műszakváltásra igyekvő munkások szürke tömegében. A 14-es fülkében maradt lefojtott csendben Alinda a fémágy szélére kuporodott, és a padló felé pillantott, ahol az elrejtett fémlemez lapult.
– Nagyanyám, tényleg volt olyan idő, amikor nem a pedálok hajtották a napot? – suttogta Alinda szaggatottan, miközben a folyosóról kiszűrődő nehéz csizmazajra figyelt.
– Generációkkal ezelőtt még nem így éltek az emberek – felelte a nagymama rekedten, összehúzva magán a kopott zubbonyát. – A szüleim még emlékeztek a 2050 előtti égre. Aztán jött a zárlat, és a kolónia lett az egyetlen világunk. A te korodbeliek már csak a számokat és a fémcsöveket ismerik otthonként.
Alinda megborzadt. A 2050 óta tartó fogság nem csupán betonba zárta őket, de a jövőjüket is elvette. Nekik ez a szűk, párás fülke jelentette a mindenséget, a kolónia törvényeit pedig olyan természetesnek vették, mint a szellőzőből áramló dohos levegőt.
A folyosón hirtelen elhallgatott a léptek zajsora, és az ajtó előtt megállt egy árnyék. Kovács lépett be a fülkébe, szeme élesen villant a gyenge világításban.
– Túl sokáig időzött itt az a G534-es – vágta oda Kovács hidegen, átfésülve tekintetével a fülke szegényes berendezését. – A hálózat feszültsége ingadozik, és a szektorban minden szabályszegésért az egész kolónia fizet.