A szerelőcsarnok ritmusa

A C-szektor folyosója hideg volt és csikorgó a műszakváltás perceiben. Az Őrszem fémcsizmáinak kopogása szabott ütemet a lehangolt tömeg lépteinek: az emberek fejlehajtva, némán haladtak a dinamóterem felé. Alinda a zsebébe süllyesztett műanyag szalag éles sarkát nyomta a tenyerébe. A fizikai fájdalom emlékeztette arra, hogy a kolónia gépies szürkeségén túl is létezik valami, amiért érdemes dobognia a szívnek.
A nagymama mellette lépkedett, magába fojtott indulattal. Nem nézett a lányra, de minden mozdulatából sugárzott az aggodalom. Pontosan tudta, milyen gyorsan sújt le az ellenőrzés azokra, akik többet akarnak a napi fejadagnál és a kiszabott munkánál. Mégis, a szigorú tekintet mögött ott lapult a féltés hűvös melege.
A generátor-egység csarnokába érve a csőhálózat langyos huzata csapta meg őket. János már a helyén állt, a feszültségmérő műszer csatlakozóit igazítva. Ahogy a belépőket figyelte, tekintete egyetlen másodpercre találkozott Alindáéval. A fiú arcán átvillanó óvatos remény melegséget hozott a félhomályos térbe.
Alinda aprót intett a fejével, üzenve, hogy a szalag biztonságban van. A nagymama észrevette a néma pillantást, de a fenyegető szóváltás helyett ezúttal csak egy halk sóhaj hagyta el a száját. Amikor elfoglalták a helyüket a pedálos dinamóknál, a gép ritmikus zúgása átvette az uralmat, Alinda pedig megértette: az ember nem a szabályoktól lesz ember, hanem attól a titkos köteléktől, amit a gépek sem tudnak elszívni belőle.