Kimerülő cellák

A megosztott melegség pillanata gyorsan elillant a hálókamra jéghideg párájában. A fémfalak mélyéről jövő monoton vibrálás felerősödött: a kolónia központi akkumulátorai újabb adag energiát szívtak le a pihenőszektorból, pislákolásra kényszerítve a gyenge világítást. János visszahúzódott az árnyékba, de a keze még mindig remegett az éhségtől. Minden egyes watt, amit napközben a pedálokon löktek a hálózatba, az izmaikból, a vérükből szakadt ki; a test itt csupán eldobható üzemanyag volt.
Alinda látta, ahogy a Nagymama válla megereszkedik a feszült elutasítás után. Az idős asszony bőre viaszosnak tűnt a sárgás fényben, a légzése sípolóvá és nehézkessé vált. A kolónia nem ismert könyörületet: a kimerült test használhatatlan alkatrész volt csupán. Ha a holnapi műszakban a Nagymama nem teljesíti a minimális fordulatszámot, a rendszer könyörtelenül lekapcsolja a fejadagját, vagy áthelyezi az L lakószektorba, ahonnan még senki sem tért vissza.
– Be kell osztanunk a kalóriát – suttogta Kálmán, miközben ujjai idegesen babráltak a nadrágja varrásába rejtett apró, illegális fémlemezzel. – Ha János átadja a jussát, ő fog összeesni a generátornál. Két ember helyett nem tekerhet egyetlen szív.
Alinda nem bírta tovább a tehetetlen némaságot. Előrelépett, és óvatosan elvette a János által otthagyott szintetikus kockát a hideg vaságy pereméről, mielőtt a folyosó végén felvillanó vörös keresőfény elérte volna a fülkéjüket. A massza ragacsos és fagyos volt a tenyerében, de tudta, hogy ez a sűrített energia jelenti a Nagymama túlélését. Messziről, a gépterem felől éles csikordulás jelezte a következő töltési ciklus kezdetét, emlékeztetve őket, hogy a húsukkal fizetnek minden egyes másodpercért.