A tilalom halk szava

Kovács nehéz csizmáinak dobogása lassan eltávolodott, ahogy Teréz a generátorok hűtővizének szivárgásával terelte el a szektorfelügyelő figyelmét. A hálókamrák feszült sötétjében Kálmán mozdulatlanul rejtőzött a sarokban, Alinda pedig a hideg fémfalra tapasztotta a tenyerét, próbálva lecsillapítani szaporán verő szívét. Ekkor lépett elő a homályból János, a G534-es azonosítójú férfi, aki eddig a szomszédos fülke árnyékában várt a megfelelő pillanatra.
János tekintete mit sem törődött a folyosón leselkedő veszéllyel; egyenest a Nagymamára szegeződött. Kopott munkásruhájának zsebéből óvatosan előhúzott egy félretett, megszilárdult szintetikus adagkockát – a saját fejadagjának felét –, és ügyetlen, suta mozdulattal az idős asszony felé nyújtotta.
– Vegye el – suttogta János, s a hangjában nyers, elfojtott gyengédség rezgett. – Láttam, hogy a mai tekerés teljesen kimerítette. A holnapi műszakot nem bírja ki enélkül.
A Nagymama azonnal kihúzta magát, arca szigorúvá és távolságtartóvá vált, ahogyan azt a kolónia törvényei megkövetelték. – Húzódjon vissza a helyére, G534-es – felelte szilárdan, noha a hangja leheletnyit megbicsaklott. – Az egyéni adományozás fegyelmi vétség. A szabályzat tiltja az érzelmi alapú közeledést.
Az elutasítás rideg volt, de Alinda tisztán látta a Nagymama kézfejének apró rezdülését: mielőtt elfordult volna, egyetlen futó pillanatra megérintette a férfi kérges ujjait. János halk sóhajjal lépett hátrább a sötétbe, tudva, hogy az elutasítás valójában az ő védelmét szolgálta az Őrszemek könyörtelen lencséi előtt. A kolónia fojtogató fémfali között a tiltott gondoskodás apró szikrája gyúlt ki.