A megőrzött horizont

János ügyetlenkedése végül megtette a magáét: Teréz éles hangja visszhangzott fel a folyosó végéről, ami elvonta a figyelmet a hálókamrák belső sarkáról. A Nagymama hirtelen elhallgatott, abbahagyta a szabályzat gépies kántálását, és mélyen Kálmán szemébe nézett. Az idős asszony arcán a feszültség helyét átvette valami egészen más: a makacs emlékezés.
– A szél – suttogta a Nagymama olyan halkan, hogy csak Alinda és az új jövevény hallhatta. – Nem olyan volt, mint ez a gépies huzat a szellőzőkből. Meleg volt, és a fák leveleit rázta. Amikor gyerek voltam, még láttam a horizontot. Ott nem voltak fémfalak, csak a végtelen kék.
Alinda szíve összeszorult. A nagymama meséi a 2030-as évekről, a szabad égboltról mindig úgy hatottak rá, mint a legveszélyesebb lázadás. Kálmán bólintott, kezét óvatosan a vászonzsákjára téve, amiből egy kopott, megsárgult papírlap sarka kandikált ki – egy régi fotó vagy térkép töredéke a kolónián kívüli világról. Ez a szabad emlék volt a legértékesebb és legveszélyesebb dolog, amit bárki birtokolhatott itt, ahol a múltat módszeresen törölték.
– Még létezik az a hely – mondta Kálmán alig hallhatóan. – A kupolán túl, ahol a porviharok lecsendesednek. Ezért vagyok itt. Válaszokért.
Hirtelen nehéz léptek moraja rázta meg a folyosó fémlemezeit. Kovács szektorfelügyelő dühös szitkozódása hallatszott a szomszédos átjáró felől, ahogy Terézzel vitatkozott a pedálgenerátorok ingadozó teljesítményén. Alindának nem volt ideje habozni: megragadta Kálmán karját, és a hálókamra legmélyebb, legsötétebb fülkéje felé lökte, miközben L656 halk kattogással jelezte, hogy az Őrszemek szenzorai közelednek. A menekülés és a régi világ emléke egyszerre égett a lány tüdejében.