A kék zománc visszfénye

A vörös keresőfény lassan végigsöpört a folyosó fémrácsain, majd továbbúszott a tizennégyes fülke felett, sárgás port kavarva a jéghideg levegőben. Kovács a szomszédos sarokból, remegő vállal figyelte a fénysugár távolodását; rettegése szinte kézzelfogható áramlatként nehezedett a szűk térre. Alinda a durva takarója alá rejtette a meleg masszát, miközben Kálmán közelebb lépett a Nagymama vaságyához. Ujjaival finoman kiszabadította a nadrágja belső szegélyéből a tiltott fémlemezt, és a pislákoló vészvilágítás felé tartotta. Egy régi, kék zománcozott tábla darabja volt az, amin még kivehetőek voltak egy hajdani útjelző betűinek töredékei a múlt század harmincas éveiből.
– Nagyapám hozta le a felszínről, mielőtt végleg lepecsételték a zsilipeket – suttogta Kálmán, és a fém hűvösét Alinda tenyerébe nyomta. A lány ujjai lassan körbefogták a sima, megkopott felületet. Ez az apró tárgy egy olyan kor elfeledett darabkája volt, amelyben a szelet még nem ventilátorok hajtották, és a horizontot nem szorították korlátok közé a vaslemezek.
A Nagymama fáradt szemei megmozdultak a félhomályban, sötét pupilláiban tükröződött a kék zománc halvány fénye. A régi világ szabad levegőjének emléke, mint egy elfojtott parázs, egy pillanatra életet lehelt viaszos arcába. Teréz a szomszédos fekvőhelyről fojtott, ijedt zokogással fordult a fal felé, miközben L656 feszülten leste a folyosó végét, ahol az őrszemek nehéz, ritmikus léptei újra közeledni kezdtek a sötétben.