Kihűlő fémrészek

Alinda óvatosan lépte át a megégett fémküszöböt, fojtogató ózonszagot hagyva maga mögött. A résnyire nyílt vasajtó mögött szűk, homályos szervizcsatorna húzódott, ahol a vastag kábelkötegek tompán vibráltak a falaikra tapadó pára alatt. Nagymama nehézkesen követte, még mindig a sokk hatása alatt, de a léptei megálltak, amikor a homályból egy magas, szürke munkaruhás alak lépett elő.
János, a G534-es azonosítójú gépész várt rájuk. A kezében tartott kézi feszültségmérő még vibrált, a homlokán pedig sötét olajfolt éktelenkedett – nyilvánvaló volt, hogy odaátról próbálta tehermentesíteni a túlterhelt hálózatot. Tekintete azonnal az idős asszonyra szegeződött. Megkönnyebbült sóhajjal nyúlt felé, és egy megviselt, de tiszta rongyot nyújtott át, hogy letörölje a kormot Nagymama arcáról.
– Sértetlenek? – kérdezte halkan János, hangjában olyan hirtelen feltörő aggodalommal, ami teljesen idegen volt a kolónia gépies rendjétől. – Láttam a kisülést a monitoron. A szabályzat szerint el kellett volna hagynom ezt a szektort, de nem tehettem.
Nagymama azonban hirtelen elhúzódott, és szigorúan visszatolta a férfi kezét. A kolónia törvényei tiltották a törődés mindennemű formáját, különösen egy korosodó, csökkent értékű lakó és egy aktív műszaki dolgozó között.
– Ne nyúlj hozzám, G534-es! – szólt rá szárazon, elutasítóan, bár a hangja érezhetően megremegett. – Térj vissza a pedálos dinamókhoz! A felesleges kapcsolatok veszélyeztetik a napi elosztási kvótát.
János nem hátrált meg, csak szomorúan bólintott, szemeiben a megmaradt emberi melegség szikrájával. Nagymama elforduló, elhomályosuló tekintetében Alinda tisztán látta a szigor mögött elfojtott gyengédséget: az asszony csak óvni próbálta a férfit az Őrszemek büntetésétől, miközben titokban maga is vágyott erre a tiltott figyelemre.