A napszektor követe

János alakja lassan elmerült a szervizcsatorna párás sötétjében, ahogy a megszakítók monoton kattogása visszaszorította a férfi lépteit. Alinda elfojtott dühvel fordult a Nagymama felé, de mielőtt számonkérhette volna az idős asszony kíméletlen szigorát, a szűk L-szektori átjáróból fémes csikordulással egy kopott páncélelemeket viselő alak lépett ki.
L656 volt az – a szektor újonnan áthelyezett lakója, akinek vállpántján még halványan látszott a régi, felszíni légió bevésett jelvénye. Tekintete nem a csővezetékek szivárgását kémlelte, hanem a mennyezetfűtés haldokló, vöröses izzásán pihent meg.
– Hiába taszítjátok el azt, aki törődik veletek – mondta L656 mély, rekedtes hangon, miközben nehézkesen a kiégett falnak támaszkodott. – A kolónia mélyén már csak a pedálok rabszolgasága maradt. De odabent, a felszíni pajzsok mögött még léteznek a napfény örökösei. Azok a családok, akiknek az ősei nem adták át a sugárzási jogot az Őrszemek gépmonstrumainak.
Nagymama megtorpant, ujjai görcsösen Alinda vállába vájtak. A tizennégy éves lány szeme tágra nyílt: a kolónia gépies oktatóegységeitől soha nem hallott arról, hogy a fény nem csupán mérhető kilowattóra, hanem kikövetelhető emberi örökség is lehet.
– Hallgass, légiós! – sziszegte a Nagymama, bár a hangjából most hiányzott a megszokott magabiztosság. – Ha az Őrszemek megneszelik a napszektor felelemlegetését, az egész L-szektor fejadagját nullázzák.
– Vonják csak meg – felelte L656 rideg, gúnyos mosollyal. – János odaátról a tiltott csatornákat terheli, mert sejti, mit jelent az eltagadott juss. A fény nem a gépeké. Ha nem lépünk tovább felé, a következő kisülés mindannyiunkat hamuvá éget.