Kéz a kézben a járatban

János nem hagyta, hogy a kőpadlón heverő apró kincset bekapja a járat mélyéből áradó nyirkos huzat. Határozott mozdulattal felkapta a karcolt műanyag tokot, és közvetlenül Alinda tenyerébe nyomta. A lány megrebbent a hirtelen érintéstől; János ujjai melegek és kérgesek voltak, messze nem olyan hidegek, mint a fémburkolatok, amiket naphosszat szereltek.
– Ezt ne hagyjuk itt – mondta János halkan, és a szeme sarkában egy pillanatra eltűnt az állandó, éles düh. – Ha a nagymamád emlékszik a fűre, neked is látnod kell, milyen az, amikor nem csak csövek vannak a fejünk felett.
Alinda rábámult a fiúra. A harag, amit eddig a szűkös adagok és a fojtogató gőz miatt érzett, hirtelen elpárolgott. Óvatosan összezárta ujjait a fénykép fölött, majd áthajolt a porban térdeplő Nagymamához, és átkarolta az idős asszony vállát. Nagymama halkan rásimította a kezét unokája kézfejére. A mozdulatban több óvó meleg volt, mint amennyit a teljes C-szektor hősugárzói nyújtani tudtak volna az egész télen.
Gábor bácsi türelmetlenül az átjáró felé intett a szerszámmal, bár a szeme sarkában ott bujkált a megkönnyebbülés:
– Na, elegendő volt a nosztalgiából. A villogó fény nem baráti üdvözlet, hamarosan ideér a rendszerellenőrzés!
János egy határozott rántással kitámasztotta a nyitott szellőzőrácsot, utat nyitva a csövek mögött húzódó sötét járat felé. Mielőtt belépett volna, megvárta Alindát, és a kezét nyújtotta neki a küszöbön.