A papírra zárt égbolt

János szerszáma éles szikrát vetett a csupasz rézhuzalok között. A kinyitott doboz mögül, egy elszigetelt, rozsdás üregből apró, lapos tárgy csusszant ki a porba, ahogy megbontotta a kábeltömeget. Nem gépalkatrész volt. Egy elfeledett, kopott műanyag tok rejtőzött bent, amelynek karcolt fedele alatt egy régi fénykép sárgult: zöld fűszálak, a háttérben homályos kerítés és egy felhőtlen, kékes égbolt sarka.
Alinda elfojtotta a lélegzetét. Nemrég még dühösen hallgattatta el Nagymamát, de a tárgyi valóság most megfellebbezhetetlenül állította szembe a jelennel. A lány ujja önkéntelenül nyúlt a műanyag széléhez; a hideg felület tapintása éles ellentétben állt a dinamóterem állandó, áporodott gőzével. A képen szereplő füvet soha nem látta élőben, csak a massza-adagolók szintetikus színezőanyagát ismerte.
„Ne nyúlj hozzá – szisszente Gábor bácsi, bár a hangjában nem pusztán harag, hanem fojtott rettegés bujkált. – Ha egy Őrszem meglátja nálad ezt a lapot, nem szigorított pedálműszakot kapsz. Az ilyen emlékekért az L-szektorba visznek mindenkit.”
János nem szólalt meg, de ujjai megálltak a kábelszigeteléseken. A doboz mélyén futó áram most egy apró, különálló jelzőfényt gyújtott fel a falon, amely ritmikusan villogott, mintha a járat mélyebb szakasza felé küldene hívást. A régi világ szabad emléke ott feküdt a puszta földön, mementóként arról az időről, amikor az ember még nem kiszámolt wattokból építette a napjait. Nagymama lassan letérdelt a porba, de nem nyúlt a képhez, csak nézte, ahogy a halvány szikrafény megvilágítja a papírra zárt égbolt kontúrját.