A múlt nehéz pora

János egy rozsdás feszítővassal feszült neki a lelakatolt doboznak. A fém sikoltva engedett, a nehéz lakat csattanással hullott a porba. Belül megfakult rézkapcsolók és egy poros kijelző bújt meg, amelyen még pislákolt némi halvány, maradék feszültség.
„Olyan, mint a régi hőközpontok odafent, amikről a nagyapám mesélt – suttogta Nagymama, miközben a pislákoló fényben Alinda arcát kereste. – Ott nem volt patikamérlegen mérve a levegő. Ha fáztunk, csak feljebb tekertük a meleget, és a napfény... a napfény ingyen járt mindenkinek, Alinda.”
„Hagyja abba ezt a mesét, Mama! – vágott közbe Alinda, hangjában feszült dühvel. – Nincs olyan, hogy ingyen. Nekünk minden wattért meg kell dögleni a pedálokon! Ne fárasszon a fenti éggel, amikor az Őrszem bármelyik pillanatban ránk törhet, és a mélybe lökhet minket!”
A lány szavai éles tőrként hasítottak a kamra fojtogató csendjébe. Gábor bácsi komor pillantással intette le őket, miközben János már a vastag rézhuzalokat próbálta szabaddá tenni egy rángatózó, meggondolatlan mozdulattal. A kolónia kegyetlen napirendje és az állandó rettegés nem tűrte a nosztalgiát; itt csak a fém hideg tapintása és a túlélésért vívott harc volt valóságos. Nagymama elhallgatott, ujjait lassan visszahúzta a falról, mintha a múlt emlékei maguk is elporladtak volna a szellőzőből áradó hideg huzatban.