Kétszáz év árnyéka — új hang

Alinda nem habozott, rátette a kezét a karcolt, hideg kapcsolókarra.
„Kétezer-ötven óta élünk ebben a nyirkos veremben” – mondta fojtott indulattal. „A nagyi még mesélt a kinti világról, amit a szülei láttak, de nekünk már csak ez az örökölt fogság jutott. Meg a parancsok. A Kolóniában még a szerelmet is megtiltották... Mintha gépek lennénk, nem emberek.”
János rámeredt, majd halkan megszólalt: „L656 miatt csinálod? Tudom, mit érzel iránta, Alinda. De ha ezt a kart átváltod, az Őrszemek perceken belül ránk találnak. Semmi sem marad a régi életünkből.”
Mielőtt Alinda válaszolhatott volna, a szellőzőrács csörömpölve félrecsúszott. G302 zihálva, halálra váltan bukkant elő a szűk járatból.
„Jönnek...” – nyögte g302 elcsukló hangon, a falnak támaszkodva. „Az Őrszemek... A hálózat... letiltott! Észrevették... a szivárgást!”
Alinda Jánosra nézett, majd egyetlen határozott mozdulattal letolta a rozsdás kapcsolót.
A falak mentén húzódó kristályhengerek mélyén aranyszínű, meleg derengés ébredt. A felülről áradó, tiszta napfény kétszáz év után először tört áttörve az optikai csöveken, s elárasztotta a galéria sötét szegleteit.