A Fény Megrepedt Csatornái

János elsőként kapaszkodott fel a szűk aknába, majd megragadta Alinda csuklóját, és elszántan utána húzta a lányt. A meggörbült rács mögött egy elfeledett megfigyelőgaléria szűk térsége tárult fel. Odabent nem a hálózat megszokott dinámói zúgtak, hanem a felszín felől futó, régen elvakított optikai csövek mementói álltak a falak mentén.
„Látod ezt?” – suttogta János szaggatottan. Vérző tenyerét a kabátjába törölte, szeme a sötétben az üvegcsöveket pásztázta. „A régi gyűjtők. A napszektor vezetékei.”
Alinda óvatosan megérintette a hideg kristályhenger szélét, amelyben valaha valódi napfény áramlott le a mélybe. Eszébe jutottak Nagymama fojtott, éjszakai meséi a szabad fényről – arról a fentről érkező erőről, amit nem lehetett fejadagként kimérni vagy pedálokhoz láncolni. Az Őrszemek évtizedekkel ezelőtt lezárták ezeket az aknákat, hogy a kolónia teljes energetikáját az emberi testek kiszipolyozására állítsák át.
„A napfény örökösei…” – suttogta Alinda, és a torka összeszorult. „A nagyi így hívta azokat, akik nem fogadták el a sötétet.”
„Nem csak emlék” – felelte János. Megvilágította a cső alján lévő, még ép kapcsolópanelt. „A túlterhelt hálózat mellett ez az ág még él. Ha visszakapcsoljuk, a felszíni fény áttörheti az Őrszemek blokádját. De a kapcsolással azonnal eláruljuk a helyzetünket.”