Az integrációs csomópont

A karcolt jel mögött a járat élesen megtört. A fémfalak itt már nem a kolónia megszokott, gépies ritmusában lüktettek, hanem szabálytalan, száraz kattogással, mint egy leállni készülő szív. Alinda és János egy rozsdás nyomáskiegyenlítő ajtóhoz értek, amely félkészre hagyott átjárót zárt le az elfeledett szektor mélye felé.
János mindkét kezével a karra nehezedett. A fém sikoltva engedett, és a feltáruló szűk fülkében halvány gőzpára terjengett. A falak mentén beszáradt tápfolyadék csíkjai és leszakadt biometrikus kábelek lógtak. Egy régi integrációs csomópont volt ez – a kolónia korai szakaszának maradványa, ahol az emberi test hőjét és energiáját közvetlenül csatolták le a hálózatra.
„Nem az Őrszemek tervezték ezt eredetileg” – mondta János szaggatottan, miközben végighúzta ujját a konzol porlepte üvegén. „Emberek építették. Emberek hozták meg a döntést, hogy alkatrésszé válnak a túlélésért.”
Alinda megmerevedett a fojtogató gőzben. A felismerés élesebb volt a hálózat morajánál: az emberré válás nem a születéssel kezdődött, hanem azzal a pillanattal, amikor valaki megtagadja, hogy pusztán erőforrás legyen a gépezetben. „Akkor nekünk kell visszavenni a döntés jogát” – suttogta feszülten.
A konzol mögött egy lecsavarozott szellőzőrács mögül huzat csapott fel. A levegő hideg volt, de nem a gépcsövek állott szaga érződött benne. János szerszám híján a puszta kezével feszítette meg a rácsot, dacolva a sérüléssel. A fém elhajlott, megnyitva az utat felfelé.