A Hálózat Nyögése

A fém falak itt már nem voltak olyan egyenletesek, mintha valami ősi, durva kezek formálták volna őket. Mintha a kolónia előtt, vagy alatt, létezett volna egy másik világ. A zöldes fény, mely törékenyen szűrődött be, most vibrálni kezdett. Először alig észrevehetően, majd egyre erőteljesebben, mint egy haldokló gép utolsó lélegzete. A levegő is mintha megváltozott volna, nehezebbé, statikusabbá vált. A távoli, tompa morajlás, amit eddig a Légiósok zajának véltek, most egyre inkább egy túlhajszolt rendszer nyögésének tűnt. A fémfalakból áradó, mély rezgés áthatolta a csontjaikat, és a járatok a túlterhelt hálózat fojtogató terhét viselték.
Alinda megállt. Ökölbe szorította a kezét, és a zöldes fényben árnyékokká torzult vonásai még dacosabbnak tűntek. „Ez az… a hálózat,” sziszegte, hangjában tiszta düh. „A nagyi mondta, hogy szétrobban az egész. Mindig a túlterhelésről beszélt.” A csalódás és a harag élesen rezonált benne. Az, hogy még itt, a kolónia legmélyén is utoléri őket a rendszer sebezhetősége, mélyen elkeserítette. Az elfeledett járatok ígérete kezdett szertefoszlani a valóság súlya alatt.
János is érezte a hálózat pulzálását. A rezgés lassan kúszott végig a talpán, a falakon keresztül, a fejébe. A düh, ami Alindában lángolt, benne is forrt. „Mindig arról papoltak, hogy optimalizált, hogy stabil… Hazugság!” Megrázta a fejét, a tekintete a szűk járatok mélyébe fúródott, mintha ott keresné a választ. A remény, amit a jel adott, most a kolónia rothadó szívének nyomásával találkozott. „Hogy lehetünk szabadok, ha még a levegő is, amit belélegzünk, a rendszerhez láncol?”
A zöld fény újra felvillant, ezúttal hosszabban, majd egy pillanatra teljesen elsötétült, magukra hagyva őket a hideg, fém dobozban. A sötétség nem tartott sokáig, de abban a rövid időben Alinda és János ösztönösen egymáshoz húzódtak, a bőrükön érezve a statikus töltést, ahogy a hálózat újra próbálta stabilizálni magát. A fény visszatért, de most még halványabb volt, és a morajlás is felhangosodott, mintha a kolónia minden egyes generátora egyszerre küzdene a túlélésért.
Ez nem volt elég ahhoz, hogy megtörje őket. Épp ellenkezőleg, a fenyegetés csak erősítette az elhatározásukat. Ha a kolónia alapjai rohadtak, akkor annál inkább meg kellett találniuk azt a „másik világot”, amiről a nagyi beszélt, és amit a jel ígért. „Tovább,” mondta Alinda, hangja éles volt, mégis rendíthetetlen. „Valahol lennie kell egy útnak, ami nem ehhez a rohadt hálózathoz vezet.” János bólintott, a szeme szikrázott a halvány zöldes fényben. A kezét a karcos jelre tette, mintha erőt merítene belőle, mielőtt követné Alindát mélyebbre az ismeretlenbe.