A Rejtett Fény

A hideg fal fémje mintha felmelegedett volna János tenyere alatt, nem fizikailag, hanem egy hirtelen, vad energiával, amely a benne lángoló érzéseket tükrözte. Alinda érezte a fiú kezének remegését, a néma, közös megértés áramlott közöttük. A légiósok zaja, ha el is halkult, nem tűnt el teljesen, a fenyegetés valós maradt. Nem állhattak meg. A jel, a napkorong és a szárnyas alak, most nem csak egy rejtett üzenet volt, hanem iránytű.
Alinda elindult, lassabban, mint azelőtt, de céltudatosabban. Most már nem csak menekült, hanem keresett. A szűk járat hol szikárabbá, hol egy kicsit tágasabbá vált, de a levegő mintha egyre ókibb titkokat suttogott volna. János minden lépésnél a lány hátát biztosította, a remény súlyát érezte, ami most a lány vállára nehezedett, de ami egyben emelte is őket.
„A nagyi azt mondta…” – kezdte Alinda suttogva, hangja alig hallhatóan. „…hogy az ember nem gép. Hogy mi nem arra születtünk, hogy pedálokat hajtsunk, és masszát együnk.” A szavai visszhangoztak a szűk térben. A „hogy-lesz-az-ember” kérdése most egy újfajta bizonyosságot kapott.
János a fejével bólintott. „És mi lesz velünk?” – tette hozzá, a kérdés most nem a félelem, hanem a tiszta, makacs elhatározás hangján csengett. A jel nem csak egy múltbeli örökség volt, hanem egy ígéret a jövőre. Talán a falak nem csak börtönök voltak, hanem rejtett utakat is tartalmaztak.
A következő sarkon a járat egy kicsit szélesebbé vált, és halvány, furcsa, zöldes fény szűrődött be valahonnan messziről, törékenyen megvilágítva az utat. A fém falak itt már nem voltak olyan egyenletesek, mintha valami ősi, durva kezek formálták volna őket. Mintha a kolónia előtt, vagy alatt, létezett volna egy másik világ.