Az Ébresztő Jele

Ahogy haladtak, a levegő egyre nehezebbé vált, vastag, régi fém és feledésbe merült por szagával. Alinda megfeszítette a tagjait, ahogy egy újabb szűkületen préselte át magát. A fájdalom szúrt a térdében, de a dac, amit az imént érzett, most egyfajta furcsa, éber energiává alakult át. Nem elnyomta a fájdalmat, hanem értelmet adott neki. János mögötte volt, szorosan, kezével a hátát támogatta, miközben ő maga is küzdött a szűk hellyel.
„A falak… a kolónia falai” – suttogta Alinda, hangja elcsuklott. „Mindig azt hittük, csak belül lehet élni.”
János feje megingott, miközben megpróbált eligazodni a koromsötétben. „De van kint. Vagy inkább… van lent.”
Egy ponton Alinda keze a falon megakadt. Valami más volt. Nem a megszokott sima, hideg fém, hanem egy durva, karcos felület. Visszatapogatózott. Az ujjai egy ismerős formát követtek, amit eddig csak a nagymama régi, rongyos, titkos füzetében látott, amit a matrac alá rejtett. Egy stilizált napkorong, közepén egy apró, szárnyas alak. Az „Ébresztő” jel.
„János!” – szólt alig hallhatóan. A hangja remegett a felfedezéstől és a hirtelen rádöbbentéstől. Ez nem egyszerű karcolás volt. Ez egy üzenet.
János azonnal érezte a lány kezének megfeszülését. Odahajolt, szinte az arcába fúrta a sajátját, hogy lásson valamit a vaksötétben. „Mi az?”
„Ez… ez a jel” – motyogta Alinda. „A nagyi mesélt róla. Azt mondta, a szabadok jele volt. Azoké, akik nem fogadták el a gépek rendjét. Azoké, akik emlékezni akartak a napfényre.”
János szeme elkerekedett a sötétben. Nem válaszolt azonnal, csak a jelre nyomta a tenyerét. Ezt ő is látta már, apja régi, rejtett tárgyai között. Egy törött medálon. A dac, amit a szűk járat, a fájdalom és a légiósok közelsége szült, most szikrává éledt. Ez nem csak egy emlék volt. Ez egy bizonyíték. Hogy nem ők az elsők. És talán nem is az utolsók.