Kapaszkodó a sötétben

A kézfogás elméletben rendkívül romantikus dolog, egészen addig, amíg az embernek nem kell egy hatvan centi átmérőjű, harmincéves porral bélelt bádogcsőben hason csúsznia. János és Alinda gyorsan rájöttek, hogy a túlélés és a fizika törvényei makacsabbak a hormonoknál. János makacsul szorította a lány ujjait, de miután harmadszor verte be a könyökét a cső illesztésébe, és a porcicák szabályos inváziót indítottak a torkuk ellen, a néma fogadalom némileg pragmatikusabbá vált.
– János... engedd el – tüsszentette Alinda, próbálva fojtani a hangot. – Így... nem haladunk. Megfulladok.
– Nem engedem – suttogta vissza János makacsul, bár az arca már feketébb volt, mint egy rosszul karbantartott dinamó forgórésze. – Ez a... szövetségünk.
A lány feszült mosolya elveszett a sötétben. Félt, a szíve a torkában dobogott a lenti zúgás és g302 szörnyű vége miatt, de ez a képtelen, makacs ragaszkodás valahogy mégis visszahozta a valóságba. A kolónia napirendje szerint most épp a pihenőidő kötelező csendjének kellene uralkodnia, de az elfeledett járatok mélyén a szabályok elolvadtak. Hirtelen egy fémes kattanás visszhangzott előttük. Kovács távoli dühös kiáltásai elhaltak, helyüket a Fülke-14 felől áradó, langyos, gépzsírszagú huzat vette át. Alinda előrébb küzdötte magát, immár szabad kézzel, és az ujjai egy elágazásnál megérintették János vállát. Nem a megsemmisítő sugár jött, csak az egymásrautaltság nehéz, de meleg valósága.