A Közös Út

A kék fény, nem csupán a lámpákból, hanem a falakból is sugározva, felerősítette a nyomasztó csendet l656 dacos szavai után. Kovács, arcán tehetetlen dühvel, hátrált az engedetlen légiós elől. Mielőtt újabb fenyegetést szórt volna, mély, zúgó hang rázta meg a szellőzőcsatorna rácsait. Ez nem egy Őrszem suhanása volt, hanem az egész kolónia alatti hatalmas hálózat ébredése.
János megszorította Alinda kezét, tekintetük összekapcsolódott. L656 reménye most a puszta félelemmel vegyült, miközben a zúgás erősödött, lüktető vibrációként terjedt a szerkezeten át. A levegő fullasztóan fémízűvé vált, mintha a kollektormag túlterhelése a rendszer végső reakcióját valóságosan érezhetővé tette volna.
Kint, a szektorban Kovács összeroskadt a falnak támaszkodva, tekintete üresen meredt a kék derengésbe. L656 még állt, de még az ő ereje is jelentéktelennek tűnt az ébredő fenyegetéssel szemben. Alinda érezte, ahogy a remény kihűlni kezdett, de János szorítása erős maradt, néma ígéret a közös túlélésre.
„Mennünk kell” – suttogta János, hangja alig hallatszott a zúgásban. János előre kúszott, Alinda követte, a szűkülő, nyirkos járatokon át. A kék fény nyúlósan kísértette őket, átszűrődve a repedéseken, mintha maga az ítélet lesné minden mozdulatukat. A kolónia élt, a gépezet dübörgött, de most egy sokkal ősibb, elfojtott erő ébredezett. Alinda tudta: g302 halála nem csak egy elveszett pedálos volt. Ez egy jel volt, egy repedés a valóság szövetén, ami mögött az emberi lét igazi tétje várt rájuk. János szorítása a kezén több volt, mint puszta vigasz; egy néma fogadalom, hogy együtt néznek szembe azzal, ami jön.