A légiós dac

János óvatosan vezette Alindát a szimbólumot követve, át a nyirkos szervizfolyosókon, amelyek végül az L-lakó szektor hátsó szellőzőrácsához torkolltak. A kék vészfények kísérteties derengése az egész folyosót belengte, de a megszokott, fásult csend helyett most feszült kiabálás moraja szűrődött ki a fülkék közötti térből. Alinda a könnyeit letörölve tapadt a fémrácshoz.
Kovács, a szektor merev rendfelelőse éppen a fali konzol előtt állt, vöröslő arccal mutogatva az új lakóra, l656-ra, akit alig néhány órája jelöltek ki a megüresedett fülkébe. l656 nem viselte a kolónia kék kezeslábasát; szakadt, katonai zubbonyban állt, karba tett kézzel, hideg közönnyel tűrve a számonkérést. Kovács azt követelte, hogy azonnal jelentkezzen a dinamóteremben a kiesett g302 helyett, különben megvonják a masszaadagját.
„Nem fogok nektek pedálozni, amíg meg nem dögölök” – vágta vissza l656, hangjában olyan nyers erővel, amit Alinda még sosem hallott a kolóniában. „Az idegen légióban szolgáltam odafent, mielőtt ez a bádogkoporsó bezárult volna. Nem a ti nyomorult generátoraitokért éltem túl a fagyot.”
Kovács tehetetlen dühében az Őrszemek hívógombja felé nyúlt, de a férfi egyetlen gyors, fenyegető lépéssel meghátrálásra kényszerítette. Alinda a sötétben állva érezte, ahogy János ujjai finoman összefonódnak az övéivel. Ebben a veszélyes, dacos pillanatban, a gyász sűrűjében Alinda lelke hirtelen megkönnyebbült: az ember több volt, mint puszta bio-akkumulátor, és l656 lázadása a szabadság halvány, de valóságos ígéretét hozta el közéjük.