A selejt ára

A rozsdás lépcsőfokok megremegtek a talpuk alatt, ahogy a sötét mélybe menekültek. g302 már nem bírta a tempót: tüdeje sípolt a forró, ózonos levegőtől, léptei elnehezedtek az aknában. Mögöttük az Őrszem vörös pásztázó fénye éles sugárban csapott le a szűk járatba, s a hidraulika sziszegését felváltotta a megsemmisítő protokoll magas frekvenciájú sípolása.
János visszanyúlt a lemaradóért, de későn. A gép nyalábja alig egyetlen másodpercre találta el g302 hátát. Nem volt üvöltés, sem tehetetlen kapálózás, csak egy tompa, szenesedő szag és a fémrácsoknak csapódó test fémes puffanása. g302 élettelenül zuhant vissza a mélységbe, az Őrszem pedig kifejezéstelen gépi közönyösséggel lépett át a zuhanási pont felett, mintha csak egy kiégett biztosítékot törölt volna a rendszerből.
„Halott... azonnal meghalt!” – zihálta Alinda, miközben János erőszakkal rántotta át a nehéz, szikrázó zsilipkapu alatt, ami dübörögve csapódott be mögöttük, kirekesztve a gép fényeit. A lány szemét elöntötte a vakmerő düh és a rettegés. Nagymama odahaza mindig arról mesélt a fülkében, hogy a halál tiszteletet parancsol, és az eltávozott lélek békét lel. De ez hazugság volt: a kolóniában a halál csak selejtezési tétel volt a napirend szélén.
Alinda dühödten a hideg kapunak csapta az öklét. Gyűlölte a Nagymamát az óvatoskodó, megalázkodó tanácsaiért, amikkel évtizedek óta engedelmességre nevelte a családot. Ha hallgatnak rá, g302 most is a pedálok felett pusztul el lassan – de legalább élt volna. János szótlanul ragadta meg a lány vállát, és a járat mélye felé mutatott, ahol a Napfény Örököseinek szimbóluma halványan izzott a falon.