A kék vészjelzés

A meginduló energia sűrű, ózonos forrósággal tágította ki a sötét folyosó levegőjét. A falakon végigfutó rézcsövek vörösen izzottak fel, majd a túlterheléstől sorra pattantak el a régi szigetelőbilincsek. g302 a falnak támaszkodva, tompa tekintettel figyelte, ahogy a mélyből feltáruló akna torkában lassan megmozdul a nehéz, rozsdás zsilipkapu. Az út lefelé szabaddá vált, de a hálózat hirtelen rázkódása nem maradt válasz nélkül a felsőbb szinteken sem.
A fejük felett lógó, poros vészjelzők hirtelen rideg, jéghideg kék fénnyel gyulladtak ki. Ez nem a szokásos áramkimaradás sárgás pislákolása volt, hanem az Őrszemek közvetlen felügyeleti protokollja: az ítélethozatal kezdete. A fémrácsok mögül monoton, gépies kattogás hallatszott, ahogy a kolónia központi elosztója azonosította a megcsapolt energia helyét.
„Érzékelnek minket” – suttogta Alinda, hangjában a fásultság mögött most először villant fel a tiszta rémület. Megérintette János kormos karját, de a férfi szeme már a mélybe vezető lépcsőre szegeződött. Tudták, hogy az Őrszemek nem javítani jönnek; ha a humán erőforrás elszökik a dinamóktól, a kolónia törvényei szerint selejtté nyilvánítják őket.
A járat végéből nehéz, hidraulikus sziszegés hallatszott. Egy közeledő Őrszem-egység vörös pásztázó fénye vetült a porlepte falakra, lassan megközelítve a Napfény Örököseinek szimbólumát. Nincs több idő: a három megtört embernek a megnyílt mélység felé kellett vetnie magát, mielőtt az ítélet végleg lezárul.