A csapolt élet

A rezonátorból kiáramló meleggel együtt a pult karcolt üveglapján elhalványultak a régi feszültségértékek, és helyüket sárgásan derengő biometrikus skálák vették át. János közelebb hajolt a korrodált kerethez, ahol a kolónia megszokott áramköri jelzései helyett az emberi test pulzusát és izommunkáját mérő ábrák vonultak végig. A számok nem a generátorok hatásfokát mutatták, hanem a pedáloknál elhasznált emberi életenergiát.
„Nézd ezt, Alinda” – mutatott János egy bemaródott rézkapcsolóra, amelynek tövében sötét, megkövesedett zsírnyomok látszottak. „A felső szinteken nem a hiány miatt hajtatják velünk a dinamókat. A hálózatnak nincs szüksége a lábizmaink erejére a túléléshez. A folytonos fizikai kimerítés csak arra kell az Őrszemeknek, hogy elszívják belőlünk a tisztánlátást és a lázadás szikráját. Az ember ott fent csupán lemeríthető fűtőelem.”
Alinda megérintette a pult mellett húzódó, vastag szigetelésű vezetékeket. Ujjai alatt érezte a csövek lágy pulzálását; nem a gépek csikorgó lüktetése volt ez, hanem a kollektormagban elraktározott, sűrű hő. A lány eszébe idézte a műszakok utáni tompa izomlázat, a fejadagként kapott szintetikus massza fémes mellékízét, s végre megértette: a testi elnyűttség nem sorscsapás, hanem szándékosan fenntartott állapot.
g302 közben feszülten figyelte a sötét járatot, ahol a hálózati túlterhelés miatt fém alkatrészek pattantak a falakban. János nem habozott tovább: mindkét kezével rámarkolt a főelosztó karjára. A nehéz vasretesz megmozdult, s ahogy átváltotta a csatlakozást, a kollektormag tisztított energiája megindult feléjük, megremegtetve a hideg padlót.